Van olyan zene, ami keresztényebb a többinél?

Talán kevesen tudjátok rólam, hogy egy időben elég sokat foglalkoztam zenével. Nyolc évig jártam zeneiskolába, később basszusgitároztam egy rockbandában, aztán pedig különféle dicsőítő csapatokban zenéltem.

Sok mindenről lehetne mesélni ezekből az évekből, de van egy kérdés, amibe újra és újra belefutottam:

Milyen az igazi keresztény zene? Erre sokféle válasz létezik.

Van, aki legszívesebben csak a “hivatalos” énekeskönyvi énekeket énekli, és meglehetősen óvatos mindennel szemben, ami újabb. Van, akit éppen a modern, jellemzően angolszász eredetű dicsőítő zene ragadott magával: Hillsong, Chris Tomlin, Elevation Worship, Bethel Music és hasonló előadók dalai. Van, aki az ifjúsági énekeket érzi magáénak.

Más a zsoltárokban vagy azok népzenei feldolgozásaiban találja meg azt a zenei nyelvet, amelyen igazán tud Istenhez kapcsolódni. Megint mások egészen mai műfajokban, akár rapben vagy trapben írnak keresztény zenét.

És persze abban sincs teljes egyetértés, hogy mitől lesz egy dal egyáltalán keresztény. Attól, hogy Istenről szól? Attól, hogy keresztény ember írta? Attól, hogy keresztény értékeket közvetít? Vagy attól, hogy segít Isten felé fordulni?

Nem hiszem, hogy erre egyetlen műfaj megnevezésével lehetne válaszolni.

Számomra a keresztény zene valahol ott kezdődik, ahol a zene és a szöveg együtt lehetőséget teremt arra, hogy Isten felé forduljunk. Hogy dicsérjük őt, imádkozzunk, hálát adjunk, bűnbánatot tartsunk, reménykedjünk, vagy egyszerűen csak közelebb kerüljünk hozzá. Sőt, keresztény zene lehet bármi, ami a keresztény ember életéről őszintén szól. Örömeiről, bánatáról, vívódásairól, csodálkozásairól, felismeréseiről, visszatalálásáról.

Ennek van személyes oldala, és van közösségi oldala is. A zene ugyanis nemcsak kifejez valamit abból, amit érzünk vagy hiszünk, hanem közösen megélhetővé és megoszthatóvá teszi azt.

Ebből viszont még nem következik, hogy a zenei forma teljesen mindegy lenne.

Vannak műfajok, amelyekről ösztönösen azt érzem, hogy nehezebben férnek össze azzal, amit a keresztény zenétől várok. A dubstep például nehezebben jutna eszembe egy ilyen felsorolásban, mint egy zsoltárfeldolgozás. (Aztán rögtön eszembe jut, hogy annak idején az egyik dalt – Ő a minden –, amit a Fike Band egyetemista csapattal játszottunk, DnB-s ritmussal zártuk cajonon. A zene egyáltalán nem volt elektronikus, egyszerűen csak kölcsönvettük a ritmust. És működött. Bár így utólag mégis picit meredeknek hangzik.)

Talán már ez is mutatja, miért nehéz egyszerűen műfajok alapján meghúzni a határt.

Ettől még nem gondolom, hogy a zenei forma közömbös lenne. A zene bizony hat ránk. Egy dallam, egy ritmus, egy harmóniamenet vagy akár a hangerő is másképp segíthet átélni ugyanazokat a szavakat. De hogy pontosan melyik zenei eszköz mire alkalmas, az sokkal összetettebb annál, mint hogy bizonyos műfajokra ráírjuk: keresztény, másokra pedig azt, hogy nem keresztény.

Talán jobb azt kérdezni, hogy az adott zene mit tesz azzal a tartalommal, amit hordoz. Segíti? Elnyomja? Elmélyíti? Ellentmond neki? Közelebb enged hozzá, vagy éppen eltereli róla a figyelmet?

A modern dicsőítő zene elterjedése sem teljesen véletlen. Sok ilyen dal zeneileg egyszerű, könnyen befogadható, ismételhető, fokozatosan építkezik, és nagy teret hagy az érzelmi bevonódásnak. Ezek valódi erényei lehetnek ennek a zenei nyelvnek.

Közben viszont éppen ezért különösen fontos, hogy legyen mögötte tartalom is.

A kereszténység ugyanis nem pusztán egy spirituális élmény. Nem csak arról szól, hogy sikerül-e egy dal közben valamit éreznünk. Ha pedig bizonyos mondatokat újra és újra együtt éneklünk, egyáltalán nem mindegy, hogy azok mit mondanak Istenről, rólunk, a hitről, a kegyelemről vagy éppen a szenvedésről.

És itt jön be egy másik szempont, ami az utóbbi időben egyre inkább foglalkoztat: a saját zenei nyelvünk.

Nagyon különlegesnek érzem azt, ahogyan a magyaros, népzenei ihletettségű dallamok tudnak ránk hatni. Nem tudom, mennyire lehet pontosan megfogalmazni, miért. Arról lehet szó, hogy valami évszázadok alatt szó szerint „belénk kódolódott”.

Mintha lenne valamiféle zenei anyanyelvünk is.

Ezért tartom különösen értékesnek például a népdalzsoltárokat és más, magyar zenei hagyományból táplálkozó keresztény énekeket. Nem azért, mert ezek keresztényebbek lennének egy angolszász dicsőítő dalnál. Hanem mert a saját kultúránk, történetünk és zenei világunk is eszköz arra, hogy Istenhez kapcsolódjunk.

Szerintem ezt újra és újra fel kell fedeznünk.

Mert furcsa lenne, ha a kereszténység zenei sokszínűsége végül azt jelentené, hogy mindenhol ugyanazt az angolszász zenei nyelvet beszéljük. A sokszínűség éppen azt is jelentheti, hogy nem mosunk össze mindent. Megőrizzük és továbbadjuk azt, amit kaptunk, közben pedig tanulunk másoktól is.

150. Zsoltár: “Dicsérjétek az Urat! Dicsérjétek Istent szentélyében, dicsérjétek a hatalmas égboltozaton! Dicsérjétek hatalmas tetteiért, dicsérjétek nagyságához méltóan! Dicsérjétek kürtzengéssel, dicsérjétek lanttal és hárfával! Dicsérjétek dobbal, körtáncot járva, dicsérjétek citerával és fuvolával! Dicsérjétek csengő cintányérral, dicsérjétek zengő cintányérral! Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!”

Zenei sokszínűség, ugye?

És persze mindez csak az egyik fele a kérdésnek. Mert nem lehet megkerülni a keresztény énekek tartalmát: a szöveget.

Ha nagyon leegyszerűsítem, számomra nagyjából négyféle szövegről beszélhetünk.

1. Az első kimondottan keresztény: Istenről, Krisztusról, az evangéliumról, a hitről beszél.
2. A második nem feltétlenül használ kifejezetten keresztény nyelvezetet, de olyan dolgokról beszél, amelyek összhangban vannak a keresztény hittel és emberképpel.
3. A harmadik egyszerűen hétköznapi. Szerelemről, munkáról, otthonról, veszteségről, örömről vagy bármi másról szól, anélkül, hogy különösebben kapcsolódna a kereszténységhez vagy szembemenne vele.
4. A negyedik pedig olyan tartalmat közvetít, amely már kifejezetten szemben áll azzal, amit keresztényként jónak és igaznak tartunk.

Ezek között természetesen nincs mindig éles határ. Egy dal nem attól lesz keresztény, hogy bizonyos kötelező szavak elhangzanak benne, ahogyan egy hétköznapi témáról szóló dal sem lesz ettől értéktelen.

Mégis azt gondolom, hogy keresztény zenének elsősorban az első két kategóriát érdemes nevezni. Ettől még a harmadikban is rengeteg olyan zene van, amelyet jó hallgatni, szeretni és értékként megőrizni. Gondoljunk csak arra, mennyi magyar népdal vagy mai könnyűzenei alkotás beszél szépen valami nagyon emberiről anélkül, hogy keresztény dal akarna lenni.

A negyedik kategóriánál pedig szerintem már érdemes feltenni a kérdést: akarom-e rendszeresen magam körül hallani és magamban ismételni azt, amit ezek a dalok közvetítenek?

Mert elsősorban nem azt érdemes megkérdeznünk, hogy minek nevezzük a zenét, hanem azt, hogy mit tesz velünk.

Így jutok végül vissza oda, ahonnan elindultam.

Nem gondolom, hogy létezne egyetlen „igazi” keresztény zenei műfaj. Nem csak az énekeskönyvi énekek lehetnek értékesek, és nem csak a modern dicsőítő dalok. Lehet létjogosultsága egy régi korálnak, egy népzenei zsoltárfeldolgozásnak, egy gitáros ifjúsági éneknek vagy egy egészen mai zenei iránynak is.

Sőt, az énekeskönyvek története is arra emlékeztet, hogy a keresztény zene sosem légüres térben született. A mindenkori zenészek abból a zenei világból is merítettek, amely körülvette őket. A magyar református énekhagyományban például számos példát találunk arra, hogy már létező, akár világi vagy népi eredetű dallamok kaptak keresztény szöveget. Hiszen a keresztény zene mindig is az adott kor és kultúra zenei valóságából is táplálkozott.

Talán nem az a feladatunk, hogy megtaláljuk azt az egyetlen zenei formát, amelyet kereszténynek nevezhetünk. Inkább az, hogy megtanuljunk jól válogatni abból a rengetegből, amit kaptunk.

Figyelni arra, hogy mit mond a szöveg. Mit tesz hozzá a zene. Milyen közegben szólal meg. Mit formál bennünk. Hogyan kapcsol bennünket Istenhez és egymáshoz. És arra is, hogy közben ne veszítsük el a saját zenei nyelvünket.

A régi énekeskönyvi énekek, a zsoltárok, a népzenei feldolgozások és a modernebb dicsőítő dalok nem feltétlenül egymás ellenfelei. Együtt is alkothatnak gazdag repertoárt.

És ha már éneklünk, még valamire azért figyeljünk: szóljon szépen magyarul. Mert ahogyan a zenével és a tartalommal, úgy a nyelvünkkel is érdemes igényesnek lennünk.

Így a végére pedig hoztam három dalt, amit nagyon szeretek:

1. ​Landol – Nem vagyok méltó​
2. ​Sófár – Írd át álmaim​
3. ​Coldplay – Fix You​